Mindenki ismeri az amerikai tinédzserfilmek kliséit: a főszereplő kisgyermekből fiatal felnőtté válik, lerakja annak azon ember személyiségének alapköveit akivé később válni szeretne. Nem véletlenül olyan hálás ez a téma a művészet sok vállfajában egyaránt: nincsen másik olyan időszak egy ember életében, amikor ennyire kötöttségektől mentesen változtathatná gondolatait, nézeteit, amikor ennyire kockázatmentesen ugorhat át egyik végletből a másikba.
Nem is csoda, hogy az idősebb korosztályokat ábrázoló filmek jellemfejlődései már jóval komolyabb intervenció következményeiként jelennek meg: amilyen könnyen tesz magáévá egy serdülő elme különböző gondolatokat,a kor előre haladtával annál hajlamosabb az ember belefásulni saját elvrendszerébe és annál kevésbé nyitott maradni a változásokra és az ellenvéleményekre. Okkal. Az ember nem képes teljes komplexitásában megérteni a világot, ezért muszáj definiálnia a nagy egész részeit, és a saját magát is a nagy egészen belül. Ezen definíciók, halmazok segítségével képes kormányozni saját életét, döntéseket hozni, megkülönböztetni a „jót” és a „rosszat”. Ezek a fogalmak önmagukban relatívak, viszont egy kialakult világképben axiomatikusak.

Hasonló a helyzet a magyar politikával is: a politikai rendszer egy gyermek, aki keresi a helyét a világban, keresi a példaképét, aki segítheti az öndefiniálásban; ezzel érdekes ellentétben állva, a rendszer alkotóelemei a saját individuális jellegüknél fogva többnyire elmúlt idők kövületei, akik csakis a saját elvrendszerük alapján hajlandóak kategorizálni a világ történéseit.

Ettől a feloldhatatlannak paradoxontól lesz a hazai demokrácia alapjaiban romlott.

A hazai pártok már önmagukban is komoly identitásválságban szenvednek. Érdekes csak azt megnézni, hogy a pártok a nevükben hogyan definiálták magukat (hiszen az egyértelmű, hogy „nomen est omen”, vagyis a név kötelez), és ehhez képest mit is képviselnek valójában. Itt is érdemes kétfelé bontani a pártokat; vannak az ezredforduló előtt és után létrejövő alakulatok. A következőkben a név mellé még csatoljuk, a valós és a vállalt politikai identitást is. Egy apró kiegészítésként muszáj megjegyezni, hogy a következőkben kizárólag azokkal a pártokkal foglalkozunk, melyek saját különálló parlamenti frakcióval rendelkeznek ( a FIDESZ csoportba a kereszténydemokratákat is besorolva):

Fiatal Demokraták Szövetsége

A tárgyalt pártok közül, talán a kormánypárt járta be a legnagyobb utat az elmúlt 25 évben: szó szerint végigmentek a felnőtté válás összes lépcsőjén, mígnem egészen eltávolodtak a kiindulási alapról. Fiatalok? Nem. Demokraták? Igen, habár jelentős tömegek ezt kétségbe vonják, bizonyos esetekben joggal. Szövetség? Szintén kérdéses, maradjunk az igenlő válasznál.

A FIDESZ mint egy jobboldali, konzervatív, keresztény értékrendet valló párt definiálja magát. Ez a két fogalom a magyar közbeszédben némileg, hibásan összeforrt, és nincs is olyan párt, mely egyszerre mindkettőnek meg is felelne, így a FIDESZ sem. Konzervatívnak kétségtelenül konzervatívak, viszont jobboldalinak már kevésbé jobboldaliak, gazdasági szempontból lényegesen közelebb állnak a szocialista, baloldali felfogáshoz. Micsoda csavar.

Magyar Szocialista Párt

A korábbi uralkodó párt az MSZMP jogutódja ugyan demokratikus keretek között, de valamennyire igyekszik továbbvinni a szocialista vonalat. Magyarok? Kétségkívül. Szocialisták? Nem igazán. Párt? Nyilvánvalóan.

A magyar politikai rendszer következő jeles képviselője, liberális baloldali pártként definiálja magát. A liberalizmus korai definíciójának meg is felelnek (hozzátéve, mint minden más párt is a mai Magyarországon, bármennyire is visszás ez a megállapítás), viszont mint a nagytőke támogatói és az állami beavatkozás elutasítói, a baloldali gondolatkörnek már kevésbé.

Jobbik Magyarországért Mozgalom

A jelenlegi második legnagyobb támogatottsággal bíró hazai párt már nevével is tökéletesen pozícionálja magát a jobb oldalra, és ezt politikai identitásával is alátámasztja.

A Jobbik már hasonlóan az új évezredben alakuló többi politikai csoportosuláshoz még sokkal szorosabban fűződik a nevéhez és az alapításakor megfogalmazott elvekhez, mint a két régi, nagy párttársa. Céljuk a nacionalista érzelmű tömegek meggyőzése és ezt vállalják a kezdetektől fogva.

Lehet Más a Politika

A talán legnehezebben definiálható és elhelyezhető párt a politikai előtérben a legkisebb, mely LMP névre hallgat. A csoport önmagát egyszerre definiálja liberálisként, balközépként, zöldpártként és közösségelvű konzervatívként.

Az LMP továbbra is marad kissé a magyar parlament outsider pártja, mely már csak a nevében is csak annyit árul el magáról: más, mint a többiek. A párt ezzel a felfogással képes magát a parlamenti küszöb fölött tartani, viszont ez a legnagyobb kerékkötőjük is; erős politikai identitás nélkül, komolyan hűséges tömegeket nem lehet megmozgatni.

Pontosan akkor miből is adódik akkor a feloldhatatlan ellentét a magyar közélet porondján? Abból a furcsa paradoxonból, hogy míg a legtöbb magyar párt mégha nem is pragmatikusan, de igen rugalmasan hajlamos kezelni a politikai történéseket, addig az emberek általában saját elvhűségük lekötöttjei. Mint ilyenek sokszor nem mutatnak hajlandóságot több oldalró szemlélni egy eseményt, túlzottan egysíkú megoldásokat preferálnak, vagy egyszerűen csak politikai apátiába süllyednek.

Természetesen a gondolatmenetet eddig követők jogosan élhetnek azzal a kritikával, hogy a magyar politikai szereplőket az elmúlt két évtizedben még a legbátrabbak sem merték pragmatikus, urambocsá logikus gondolkodással vádolni. Talán jobb kifejezés az opportunista. Ami önmagában kifejezetten üdvözlendő frissülés lenne, ha ezen élesszeműséget a képviselők a gazdasági és társadalmi fejlődés érdekésben hasznosítanák. Ezzel szemben a szomorú valóság abban áll, hogy a politikai tőke minden társadalmi hasznossági szempontot felülír.

Vegyük eklatáns példának a menekültügy kezelését: egyik oldalról a teljes nyitottság, mely odáig ment el, hogy a volt miniszterelnök menekültek befogadásával példát statuált, a másik oldalon pedig megkezdődött a plakátkampány melynek lényege a lakosság arra való buzdítása volt, hogy minél elutasítobb legyen a beözönlő tömegekkel szemben (ha a különböző felszólításokkal esetleg a vándorló tömegeket is el akarták érni, akkor meg lehet állapítani, hogy komoly nyelvi vakvágánnyal van dolgunk). Észrevehető, a két fél csökönyös szembenállása (maga a tény, hogy minden politikai vezető, csak kettő alternatívában képes gondolkodni önmagában megér egy külön gondolatmenetet, melyben érdemes kitárgyalni, hogy a szűklátókörüség magyar sajátosság, esetleg evolúciós hozadék). Megoldást nyilvánvalóan egyik választási lehetőség sem jelentett, annál hasznosabb volt a társadalom további polarizációjában.

És ebben a polarizációjában nem találja a helyét sok ember a mai Magyarországon. Hiszen mi vezet arra az embert, hogy egyik, vagy másik pártot válassza? Természetesen, hogy az adott politikai csoportosulás mennyire képviseli azt a világrendet, amiben a felnőtt ember saját magát definiálja. Csak, hogy az országban egy érdekes trend indult el: nem az elvrendszer alapján választják az emberek a pártot, hanem a párt alapján az elveket. És ha ilyen alakul ki, akkor tudhatjuk, hogy valamilyen torzulás következett be az úgynevezett demokráciában.

Túl sokszor találkozom, a kifejezéssel, hogy a legkisebb rossz. Az emberek az egyre jobban politikai apátia mellett sokszor már csak ezzel az érvvel tudják védelmezni választásukat. Ez viszont magában hordozza azt a szörnyű tényt, hogy minden választás rossz. Minden választás rossz akkor? Többé-kevésbé, ez a hiba. Szükséges ennek így lennie? Semmiképpen sem. Segít ezen az anyázás és folyamatos panaszkodás? A legkevesebb mértékben sem.

Mit vár az ember a döntéshozástól? Mik az elveim? Miért kell, hogy más gondolkodjom helyettem, ha én magam is megtehetem? Miért ragaszkodom jobban az emberhez, mint az eszméhez? Ezen kérdések és még ezer másik mentén az ember közel kerülhet a megértéshez. Hiszen, ha nem te formálod a poltikát, hanem a politika téged, akkor már csak egy teendő lehetséges: gondolkodni és megteremteni az új, formálható erőt.